Diary entries of labor serviceman Sándor Lénárd

Diary entries of labor serviceman Sándor Lénárd

Forced labour
Arrow Cross Party
Rescue

Typed diary entries of labor serviceman Sándor Lénárd, based on his handwritten notes from the death march (Dorog and Süttő)

Sándor Lénárd, electric engineer from Budapest. As reserve army officer, he was returned by the Hungarian military command from the German-Hungarian border to Budapest along with his son, where they survived the war in hiding .

November 9-10

Hungarian

Diary

2011..752.1.

Budapest; Western Hungary

November 9.
Reggel vasárnap óta először kaptunk meleg köménylevest és ¼ kg kenyeret. Ismét a tegnapi tiszthelyettes vette át a keretet [és] több civil ruhás, tehát hirtelen behívott katona. Ezekről azt mondották, vagyis azt akarták elhitetni, hogy dorogi bányászokról van szó, mert ott fogunk végre megállapodni és dolgozni. Előttünk azonban mindinkább világossá vált, hogy az irány Hegyeshalom és a cél: deportálás. Miután előttünk még csak egy csoport volt úton, közöttünk optimisták is akadtak, akik nem akarták a deportálást per pedes elhinni. Az országúton sok autóst, biciklistát láttunk, kik hozzátartozójuknak kis élelmet, de elsősorban Schutzpass-t hoztak, úgyhogy nekünk is nyílt alkalmunk haza levelet küldeni.
Este Dorogra értünk, az ottani sportpályára, eléggé sárosan és rossz hangulatban. Nők összezsúfolva a tribünökön, éjhosszat tartó és már megszokott zsivajjal, hisztériás sikoltozással, szitkokkal stb. Férfiak a szabadban, nedves talajon. Hosszú, talán 1 órás sorbaállás után valami bablevest kaptunk és 1/8-ad kg kenyeret. Éjjel eső kezdett szitálni, mire természetesen mindenki feltápászkodott. Erre a csendőrök bottal, szidással, rugdosással ismét a földre parancsolták a népet: „fölkelésre nem adtunk parancsot, és kis esőt mi is kibírunk stb.", úgyhogy reggelre mindenki alaposan átázva, nedves ruhában, cipőben, pokróccal látott neki az ismeretlen út további keservének. Persze mondani sem kell, hogy a csendőr urak, mind tökéletes fölszereléssel, a legjobb katonakorban és jól fűtött barakkban tanyáztak, megfelelő szalonnákkal stb. fűtve.

November 10.
Menetelés hideg esőben és szélben Tát, Nyergesújfalu, Lábatlan és Piszkén át Süttő községig. Ennek sportpályáján háltunk, immár megszokott módon, a szabadban. A dombon ütöttük fel sátrunkat, éjjel metsző hidegben. Rossz szervezés folytán este megint nem kaptunk meleg ételt, (más csoportok a kondérhoz verekedték magukat) csupán pár dkg kenyeret. Átlagban és az egész úton napi 10, 12, vagy 15 dkg kenyeret osztottak, amit mindenki valóban meg is kapott. A csúnyán összepiszkított pályát (hiszen még latrinahely sem volt kijelölve) másnap pár emberrel megtisztíttatták a csendőrök, de ezt is avval az indoklással, hogy ha a németek meglátják, végiggéppuskáznak rajtunk. Ez persze hazugság. Süttőn, mint minden éjjeli telephelyen pár hullát hagytunk, oly idősebb férfiakat, vagy gyönge nőket, kiket a menetelés, a koplalással egybekötött testi szenvedés teljesen kimerített. Bár minden században orvos állott rendelkezésre, persze zsidó orvos, de ezek praktikusan semmit sem segíthettek, nem is annyira azért, mert ők maguk is hasonló, vagyis azonos szenvedéseknek voltak alávetve, de inkább, mert kórház, vagy ilyesmi nevetséges gondolatnak látszott. Ha a cipők elszakadtak, mezítláb kellett tovább menni, vagy rongyokba burkolt lábakkal. Magam is több idősebb nőt láttam így, kiket persze ugyanúgy hajtottak, mint a többit. Hosszabb könyörgésre betegeket, félholtakat szekerekre engedtek, de csak saját költségen. De kinek volt a nyilas kifosztás után még pénze?

Paper

November 9
We got warm cumin soup and ¼ kg of bread for the first time since Sunday morning. The non-commissioned officer, who was in charge yesterday, took over the guard again [and] several soldiers in civilian clothes, apparently suddenly recruited. They said that, or they wanted us to believe that they were miners from Dorog, because we would finally settle down and work there. But for us it became increasingly apparent that the direction is Hegyeshalom, and the goal is: deportation. Because there was only one group on the road before us, there were also optimists among us who did not want to believe the deportation per pedes. On the highway we saw lots of cars and bicycles, which brought their relatives some food, but mainly Schutzpass, so we also had an opportunity to send a letter home.
In the evening, we arrived in Dorog, to the sport field there, we were muddy and in a bad mood. Women crowded on the grandstands, habitual noises all-night, hysterical screams, swears, and so on. Men outdoors on wet ground. After a long, perhaps one-hour queuing, we got some bean soup and 1/8 kg of bread. At night, the rain began to drizzle, by the time everyone got up of course. The gendarmes sent the people back to the ground with a stick, scolding and kicking: "we did not give orders to stand up, and we can withstand some rain as well, etc.", so in the morning everyone began the bitterness of the unknown road thoroughly soaked in wet clothes, shoes, and blankets. Needless to say, the gentlemen from the gendarmerie all with perfectly equipped in their best age for service, were accommodated in well-heated barracks, [fed] with bacon and so on.

November 10
Marching in cold rain and wind through Tát, Nyergesújfalu, Lábatlan, and Piszke to the village of Süttő. We slept on its sport field, as usual, outdoors. We set up our tent on the hill, at night, in bitterly cold. Due to bad organization, we did not receive any hot food yet again in the evening (other groups fought for the pot), just a few dekagrams of bread. On average and on the road, 10, 12 or 15 dkg of bread was distributed every day, which everyone really received. The severely mucky field (since no latrine was designated) the gendarmes had made cleaned up the next day with some people. They argued that if the Germans had seen it, they would have machine-gunned us. This is a lie, of course. In Süttő, as in every night, we left a few corpses, older men or weak women who were completely exhausted by the march and the physical affliction of fasting. Although there was a physician in every company, a Jewish physician, of course, they could not have done anything to help them, not because they were suffering just as much, but rather because a hospital or something seemed ridiculous. If the shoes were torn away, they had to go barefoot or with foot wrapped in rags. I saw several older women myself, who, of course, were impelled the same way as the rest. Sick or half-dead people, who begged long enough, were allowed to use wagons, but only at their own expense. But who had money after the Arrow Cross plundering?